Minden szempontból érdekes kerekasztal-beszélgetésen vehettek részt az érdeklődők augusztus 22-én az MCC Loungeban. A meghívottak – Vitáris Iván, az Ivan and the Parazol énekes frontembere, Moldovai Katalin rendező, producer, forgatókönyvíró, Nagy Zalán, költő, irodalmár, Kiss Balbinat Ádám hegedűművész, népzenész – arról értekeztek, vitáztak, hogy melyek voltak az elmúlt 100 év legjelentősebb magyar kulturális megvalósításai?
Mivel az esemény az MCC-nek köszönhetően jött létre, Talpas Botond, az intézet erdélyi tevékenységekért felelős igazgatója először köszöntötte a jelen levőket, kiemelve, hogy a TIFF-ház udvara minden korosztálynak megfelelő programpontokkal gazdagítja a Kolozsvári Magyar Napokat.
„Becsületesnak tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok”- idézte József Attila szavait 1937-es önéletrajzából Szabó Árpád Töhötöm, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia tanszékének docense, a beszélgetés moderátora, hangsúlyozva, hogy majdnem 100 évvel később is ugyanezeket írjuk le magunkról, pusztán más szavakkal. De milyen az elmúlt évszázad kultúrája?
Vitáris Iván szerint „iszonyatos hullámvölgy”, amelynek mindig is voltak magaslati pontjai és mélységei. Elmondása szerint azokat az alkotásokat szereti leginkább, amelyek a világnak és az emberiségnek a fejlődését, megértését segítették előre, hiszen „az inspiráció nem nemzetállamokhoz kötött”.
Moldovai Katalin kapcsolódott ehhez a gondolatmenethez, hiszen úgy gondolja, hogy nekünk, embereknek van egy olyan kollektív élményünk a mondákon, mítoszokon keresztül, amely közös. Arra a kérdésre, hogy a magyar kultúrát, célzottan a filmes világot a fájdalom vagy a vidámság inspirálja, határozza meg leginkább, elmagyarázta: úgy kéne a mai egyén élete kinézzen, hogy sokáig vidám, majd néha fájdalommal teli hullámvölgyek jöjjenek az útjába, a mai ember számára viszont ez pont fordítva van. Véleménye szerint jelentős magyar alkotások azok, amelyeket betiltottak egy adott korban, bizonyos érvek miatt.

A magyar történelemben több példa volt ezekre a hullámvölgyekre, ezért is lehet, hogy Kis Balbinát Ádám szerint talán csak a Himnuszban van konszenzus. Azt is kifejtette, hogy szerinte úgy alkalmazkodik a kultúra a társadalmi változásokhoz, akár az evolúció elmélete. Ez a folyamat viszont az elmúlt száz évben felgyorsult, szinte évente váltogatják egymást az újabb és újabb irányzatok. Vitáris Ivánnal egyetértettek abban, hogy „teher alatt nő a pálma.”

Nagy Zalán beszélt arról, hogy teljesítmény alapú társadalom alakult ki a 19. században, tehát kérdéssé vált, ki a „jobb” polgár, természetesen az, aki dolgozik. Sajnos, ez a morál a művészetbe is beitta magát, és a mai napig azt figyelhetjük meg, hogy „sikeresebb” író, költő, zenész, festő, rendező, színész, stb., aki „népszerű”, s ipari mennyiségben gyártja a művészetet.

A beszélgetés záróakkordjaként mindenki felsorolta a számára legnagyobb alkotást, volt szó Márai Sándorról, Szerb Antalról, Weöres Sándorról, Dragomán Györgyről, de volt aki csak annyival zárt, hogy a száz év alatt a legeredményesebb tény, hogy magyar kultúra még van.

Benkő Boróka