„Vajk, Hunyadi, Dugovics—A magyar történelmi festészet legnagyobb hatású alkotásai” címmel tartott Goda Zsófia, a budapesti Szépművészeti Múzeum művészettörténésze izgalmas előadást augusztus 21-én, a Bánffy Miklós Operastúdióban.

Ha az ember festészetre, történelemre gondol feltételez egy bizonyos fokú komolyságot, fegyelmezettséget, sőt a témákkal kapcsolatos megértési nehézséget. Goda Zsófia „előadása” ellene ment mindennek. Olyan nyitottsággal, odaadással, humorral, mindeközben komolysággal mesélt nekünk festményekről, ha tehettük volna, még most is ott ülnénk és hallgatnánk őt. És igen, erre valóban a „mesélt” a legjobb szó, hisz’ a közönségben ülő tíz éves kisfiú figyelmét is lekötötte.

A „Milyen arcot mutat a történelem, ha a festők ecsete formálja?” kérdés mentén indultunk el, és kísértük végig a magyarok történetét ameddig időnk engedte. Zsófia az előadás során a romantikus történelmi festészet remekműveiből válogatott és feltette azt a kérdést, hogy „vajon mindent elhihetünk, amit a festményeken látunk?”

Mi mással kezdjünk egy ilyen előadást, mint Munkácsy Honfoglalás című festményével? Egy 62 négyzetméteres alkotásról beszélünk, amelyen három éven keresztül dolgozott, hogy a milleniumi évfordulóra elkészüljön vele. Érdekes módon előbb kérte fel a bécsi Szépművészeti Múzeum egy festmény készítésére, mint a magyar állam, hosszú évekbe telt, amíg hazájában is elismerték, és ebben nagy szerepet játszott Jókai Mór, aki – köszönetnyilvánításként – felkerült az alkotásra a maga fehér szakállával és pödört bajuszával. Munkácsy olyan komolyan vette a munkáját, hogy „elment a magyar Alföldre, és nagyon karakteres magyar- és szláv arcokat keresett, róluk többszáz fotográfiát készített, majd a műhelyében ezeket használta” –mesélte az előadó.

A Honfoglalás után rátértünk Vajk megkeresztelésére, amelyet Benczúr Gyula festett.  A pályázatra benyújtott vázlatán sokkal inkább a pogányság-kereszténység konfliktusára helyeződött a hangsúly, a ma megtekinthető változaton már kevésbé konkrétan, sokkal inkább a keresztelést, mint gesztust rögzítette, amelyben az előbb említett ellentétpár az árnyék-fény motívumában teljesült ki. Érdekesség még, hogy a festményen ábrázolt két kard a mai napig megtekinthető, feltételezik, hogy az egyik közülük Attiláé lehetett. Munkácsyhoz hasonlóan Benczúr is a tökéletességre törekedett, és igazi 10. századi templomot akart festeni, Magyarországon pedig ilyenre nem igazán volt példa: Velencébe utazott, és az ottani Szent Márk-székesegyház belsejét használta mintájának.

Olyan sok érdekes történetet hallhattunk, hogy alig lehet válogatni közülük. Azért még felteszem a kérdést a kedves olvasóknak, hogy önök tudták mi a „reneszánsz inkubátor”? A válasz pedig a frissen levágott disznógyomor, amelynek – mint megtudtuk – II. Ulászló fia, II. Lajos is köszönhette AZ életét.

Benkő Boróka