Lászlóffy Csaba neve minden bizonnyal összerforrt a kortárs erdélyi irodalommal: költő, prózaíró, esszéista és a magyar nyelv mestere. Életútja mélyen gyökerezik az erdélyi történelmi sorosközösségben és annak teherviselésében. A szülőföldje mellett európai és egyetemes dimenziókban is egyaránt alkotott és gondolkodott. Augusztus 20-án megemlékezésre került sor a Bánffy Miklós Operastúdióban, melynek szervezői az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Kincses Kolozsvár Egyesülete voltak.
Az egyórás beszélgetésen az érdeklődők személyes történeteket, szakmai kérdésfelvetéseket hallhattak a művész életútjáról. Az ifjú Horváth Zólyom Bence önálló zongoraprodukciója nyitotta meg a rendezvényt, amely méltóképp tisztelget az immáron tíz éve elhunyt Lászlóffy Csaba előtt.
Katonás léptek mellett kiváló humorérzék és hétköznapon túli emberség jellemezte a költőt. Szántai János, a beszélgetés moderátora, személyes tapasztalata szerint Lászlóffy Csabát a folyamatos gondolkodás állapotában láthatta: „mindig pörgött benne valami, amit meg is osztott az emberrel, amikor elérkezett hozzá”.
A költő pályája az 1960-as években kezdődött és azóta a több évtizedes munkásságával a magyar irodalom egyik meghatározó alakjává vált. Számos olyan problémafelvetést fogalmazott meg műveiben, melyek érintették a társadalom és a nyelv veszteségét. Egyed Emese szerint Lászlóffy megtestesítője egy „reálpolitikusnak értelmiségi író-bőrben”. Elmondása szerint Lászlóffy Csaba mindig érzékenyen és empátiával nyúlt a témákhoz, amelyek foglalkoztatták. Műveinek tematikája és drámáinak címei alapján sokan úgy tartják számon az irodalmi életben, mint egy melankolikusabb szerző, ez a melankólia azonban az életére kevésbé volt jellemző. Igaz, sokszor láthatták magában gondolkodva, de ennek ellenére sokak által szeretett ember volt, aki megannyi féleképpen járult hozzá az erdélyi magyar irodalom életben maradásához.
Korpa Tamás irodalomtörténész szerint „a nem mindenki által ismert sziget” metaforája jellemzi talán legjobban a költőt, akinek munkásságát fontos lenne tanítani és értékeit továbbadni az újabb és újabb nemzedékek számára. Bár Lászlóffy Csaba hallássérültként élt, írásaiban sosem volt felfedezhető a hiány. Költészete a csend hangját közvetítette, azt a világot, amely élesebben szólalhatott meg a külső zaj kizárásával. Kitűnően tudott szájról olvasni, így szövegeinek felolvasásánál mindent pontosan értett.
A beszélgetés zárásaként a résztvevők az általuk kiválasztott versek felolvasásával emlékeztek meg az erdélyi magyar kortárs irodalom figyelemre méltó szerzőjére. Az esemény nemcsak visszatekintés volt, hanem egy felszólítás is egyben: A költő csöndből táplálkozó figyelme olyan örökség, amelyet nem elég felidézni – őriznünk és ápolnunk kell, akárcsak a műveit.
Kasler Viktor