A Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület az Ökumenikus Segélyszervezettel közösen adománygyűjtést hirdet az ukrajnai fegyveres konfliktus miatt nehéz helyzetben élő kárpátaljai iskolás gyerekek javára.
Ez nem az a koncert, amiről sokat beszélünk. Ez az, amire sokáig emlékezünk.
A hatalmas színpad közepén állnak, amíg ki nem vetítik őket hátra, a nagy képernyőre is, alig lehet látni, de a muzsika az első hegedűvonástól belengi a teret. Egy pillanatra megállok a hangfalak mellett, leengedem a fotógépet, és engedem, hogy hasson a torony, az emberek és a zene egyvelege. Még három nap hátravan, de azt hiszem, már megvolt A magyarnapos pillanatom, amely meghatározta az egész fesztivált.
Lajkó Félixet egyszer hallottam még élőben, a sepsiszentgyörgyi pulzArton. Szép volt, de valahogy merev, zárt térben nem tudott annyira kibontakozni a zene, most viszont áthömpölyög az átszellemült arcokon és az ujjongásokon. Az első sorokban tátott szájjal hallgatják, aztán úgy tombolnak, mint egy rockkoncerten.
Lajkó hosszú perceken keresztül csak játszik, belefeledkezve a hangszerbe, de azért néha észre lehet venni, hogyan kommunikál Brasnyó Antal brácsással és Csobán Gergő bőgőssel. Később jönnek a meghívottak is, Paya Bea, Csizmadia Anna, Tintér Gabriella, felcsendülnek az énekek, Lajkó átül a citerához is. A közönség nagyon hálás, minden dalt ünnepelnek, és persze visszahívják, de nem adnak ráadást.
Sokkal többet nem igazán lehetne mondani erről a koncertről. Ez nem az, amiről sokat beszélünk. Ez az, amire sokáig emlékezünk.
http://fotok.transindex.ro/?galeria=1386 (2015.08.21)