Személyes élettörténetek, egyéni/családi életutak alakulása, túlélési stratégiák a kommunizmusban – ezekről esett szó a Rendszerváltás 30 elnevezésű kerekasztalbeszélgetés-sorozat első kiadásán, amelynek Domokos Miklós volt 1956-os elítélt, Román Mónika pszichológus, Maksay Ágnes filmrendező és Benkő Levente történész voltak a meghívottjai. A beszélgetést Kovács István unitárius lelkész moderálta, aki hangsúlyozta: fontos feldolgozni, mit jelent számunkra a magunk mögött hagyott kommunizmus, amelynek nyomait ma is hordozzuk magunkban. Kérdés, hogy ennek az „iszonyatos, szörnyű, diabolikus és abszurd gépezetnek a valósága miként adható át a mai nemzedékeknek” – fogalmazott.
A Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét (SZVISZ) 15 évesen létrehozó Domokos Miklóst 22 év börtönre ítélték. A beszélgetés résztvevői közül leginkább ő volt szenvedő alanya a 1989-ben leáldozott rendszernek, aki személyes elhurcoltatásban tapasztalta meg, mit jelent a diktatúra.
Az egykori 56-os elítélt a narrátori felvezetéstől eltérő hangot ütött meg, amikor kijelentette, hogy ő nem szenvedett. „Elmentem ez háborúba, jól rám vertek” – mondta. Féléven át ütötték-verték, arca, talpa megdagadt, járni alig tudott, de nem sírt, a kollégái pedig mindmáig nem tudnak felszabadulni az akkori nyomás alól. A SZVISZ tagjaiként szórtak néhány röpcédulát Nagyvárad utcáin, falakra jelszavakat írtak magyarországi mintára, a csoport egyes tagjai 1960 őszéig találkoztak. Az ügy kapcsán becslések szerint 400-500 embert tartóztattak le. Domokos hangsúlyozta, hogy akik nem emlékeznek, akik nem ismerik a saját történelmüket, azok büntetését megismétli a történelem.
Arra a kérdésre, hogy mi táplálta a reményt a megpróbáltatások idején, úgy válaszolt, hogy a reménysugár soha nem foglalkoztatta, élte a hétköznapi életét, mint bárki más. „Az ember nem ábrándozik azon, hogy mi lett volna. Megengedték, hogy egyetemre felvételizzünk, de már az egyetemi időszak alatt megfigyeltek. Bartók Béla néven súgtak be rólunk olyan dolgokat, amitől automatikusan visszaeső bűnözővé váltunk. Mikor megláttam a dossziémat, megrémültem: nacionalista összeesküvést szerveztünk a román állam ellen” – idézte fel.
Román Mónika 17 éves volt a rendszerváltáskor. Érezte, hogy a szülei kímélni akarják, tabuként kezelnek egyes kérdéseket. Hallotta, hogy édesapja börtönben ült, sokat rágódott a miérteken, amíg meg merte kérdezni. Ekkor bontakozott ki számára a családi háttér, édesapja és családjának története. Az ún. EMISZ-perben (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége) Nyitrai Mózes homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész családjából négy személyt tartóztattak le: az édesanyát, Nyitrai Mózesné Deák Berta unitárius lelkészt, az édesapát, Nyitrai Mózest, a két fiukat, Nyitrai Levente tizennyolc éves unitárius teológushallgatót és Nyitrai Csongort, a tizenöt éves brassói gimnazistát. „Megdöbbenéssel hallgattam, főleg azért, mivel ezekről nem volt tudomásom. Felnőtt fejjel, szülőként értettem meg, hogy amelyik szülő fuldoklott, az távol tartja a víztől a gyermekét” – fogalmazott. Édesanyja családjában is súlyos következményei voltak a diktatúrának. Nagyapjának, Mikó Imrének 16 kötetnyire rúgnak a megfigyelési aktái.
„A gyerekeim kérdezik tőlem, hogy miért engedtük, hogy ez megtörténjen. Sokkal nehezebb elmagyarázni, ezért is készítem a korszakkal foglalkozó dokumentumfilmeket” – mondta Maksay Ágnes, akinek a nagyapja, Maksay Albert író, költő, műfordító, református teológiai tanár volt az eszményképe, mindig hozzá akart igazodni. A beszélgetés itt még személyesebb jelleget öltött, Maksay ugyanis először osztotta meg nyilvánosan nagyapja beszervezésének történetet. „A szüleim Vajdahunyadra utaztak, és autóbalesetet szenvedtek. Édesapám majdnem belehalt. Ekkor behívatták nagyapámat, és azt mondták neki, hogy a következő balesetet a fia nem éli túl” – elevenítette fel.
Benkő Levente hangsúlyozta, hogy a Nyugatnak és Amerikának fogalma sincs arról, hogy mi volt és mi is a kommunizmus. „Egy kokárdáért, egy poénért sok év börtön járt. Ugyanakkor 1989 előtt olyan összetartások, szolidaritások voltak, hogy szempillantásokból, kézfogásokból értettük egymást, ezt nem lehet elfelejteni. Ettől különbözünk a későbbi generációktól, hogy megéltük ezt. Ezek a ritka pozitív impulzusok adták az erőt a túlélésre, kitartásra, hogy soha nem szabad feladni. Biztos voltam, hogy vége lesz, csak azt nem tudtam, mikor” – mondta.
Román Mónika megjegyezte, hogy a gyermekei gyakran unták, amikor az 1989 előtti történésekről mesélt, habár most már lassan nyiladozik az értelmük. „Aki valamennyit is megtapasztalt a kommunizmusból, az tudja, hogy a közös ellenség összekovácsolja az embereket. A megalázottságot el lehet viselni, attól a gerincünk egyenes marad. Akkor döbbentem rá, hogy mi a kommunizmus, amikor a tanárnő az iskolakapuban levetette velem a nadrágomat, mivel a szabály az volt, hogy az egyenruha alatt csak szoknyát lehet viselni. Rosszul esett, de utána nagyot buliztunk az István, a királyra” – mondta.
Maksay Ágnes saját bevallása szerint azon generációhoz tartozik, amely a legkevesebbet szenvedett, viszont a szülők és nagyszülők történeteiből okulva máig sem tudta levetkőzni a félelmeit. „Mai napig nem tudok úgy átkelni a határon, hogy ne szoruljon össze a gyomrom. Nem tudom, hogy tudjuk a gyerekeinket megóvni ezektől a dolgoktól, úgy érzem, hiába készítem a filmeket, mert nem nézik meg. Valamit ki kell találni, hisz a klasszikus tévézésnek leáldozott” – magyarázta. A diktatúra utolsó éveiben teljesen biztos volt abban, hogy egyszer vége lesz. „A családom, a színházi előadások, istentiszteletek és szentmisék adták a reményt, hogy kisgyerekkorom óta elkezdtem bújni az irodalmat, feltérképeztem a közvetlen múltamat” – jegyezte meg.
Román Mónika zárszavában utalt arra, hogy családjában nem mindenki élte túl ép testtel és lélekkel a diktatúrát. „Meg lehet törni az embert, de az alapvető értékeitől nem lehet megfosztani. A családtól, a gyermekektől, attól, hogy magyarul beszélni kiváltság, itthon maradni kötelesség” – fogalmazott.
