A BÁV Aukciósház munkatársai csütörtöktől vasárnapig művészeti előadásokkal várják az érdeklődőket a 10. Kolozsvári Magyar Napokon. Egy ilyen nagyon tömör napindító előadásra ültünk be péntek délelőtt a Rhédey kávéház hűvös pincéjébe. Fertőszögi Péter művészettörténész, a BÁV művészeti igazgatója vetítettképes, anekdotákkal teleszőtt bemutatójából a békeidőkbeli kávéházak története, azok hangulatos világa tárult elénk a röpke fél óra alatt.
A 19. századig a művészek magányosan alkottak, megrendelőiktől, mecénásaiktól függtek. Csak az 1800-as évektől kezdődően kezdtek önállósulni. Ebben a megváltozott művészi létformában a század közepén megjelennek a kávéházak, mint a társas élet szimbóluma. A kávéház egy olyan fontos fóruma, színtere volt a társadalmi kapcsolattartásnak, amelyből ha valaki kimaradt, érvényes volt rá a napjainkból vett hasonlat, aki nem található meg a legnépszerűbb közösségi oldalon, az nincs. Azok a művészek, akik nem kapcsolódtak be ezekbe a körökbe, gyakorlatilag nem is voltak számon tartva, tudtuk meg az előadótól. A szellemi, politikai viták színhelyéül szolgáló kávéházakban a törzsasztalok kialakulását maguk a tulajdonosok és pincérek is szorgalmazták, nem volt például záróra és értelemszerűen annál vonzóbb és népszerűbb volt a hely, minél több nevezetes művész és ismert személyiség megfordult ott, lehetőleg törzsvendégként.
A törzsasztaloknak a fiatal művészek szempontjából is fontos szerepük volt, ha valaki átülhetett a mellékasztaltól a fő asztalokhoz annak művészi pályája jó irányba haladhatott tovább, mai szóhasználattal, egyfajta belépő volt ez egy új munkahelyre. A festő, Hermann Lipót izgalmas visszaemlékezéseiből kaptunk pár morzsát a művészasztalok világáról.
Egy kis történeti kitekintővel, akkor és most képekkel illusztrálva, a Cafe Guerboisról hallhattunk, mely a leghíresebb párizsi kávéházként, az impresszionizmus szellemi bástyájaként funkcionált az 1850-60-as években. Ez a hullám Magyarországra az 1880-as években érkezett, amikor Budapest már kezdett világvárossá válni, ekkor jött létre az Abbázia kávéház az Oktogon Andrássy út felöli részén. Olyan nevekkel alakult meg az első igazi magyar művészasztal mint Szinyei-Merse Pál, Lechner Ödön, Csók István vagy Rippl-Rónai. Az Abbáziában jött létre a MIÉNK, mely a mozaikszó megalkotásával a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét jelöli.
A kávéházak a társalgás, találkozás, de az alkotás színterei is voltak, gyakran az asztal szolgált papírként egy-egy mű előkészítésében, felvázolásában. Az így született skiccek értékével a tulajdonos is tisztában volt és üzleti lehetőséget látva bennük, az ott készült alkotásokat „lopott” pecséttel látta el, ellehetetlenítve azok további értékesíthetőségét. A művészek felháborodásként plakáttal és elköltözéssel válaszoltak, így került át a társaság a Japán kávéházba. Többek között említésre került még a Fészek Művészklub a Dob utcában, mely az ilyen eseteket elkerülendő már közadakozásból épült 1901-ben. A II. világháborúig művészi, értelmiségi berkekben, mint legfontosabb találkozóhely volt számontartva.
Hallhattunk még vicces történeteket Fényes Adolfról, Donáth Gyuláról, Márk Lajosról, akitől az a neves mondás maradt fenn: „Képet festeni művészet, eladni Kunszt”. E nézetet a BÁV művészeti igazgatója is osztja, akinek e történeteket, vicces mondásokat csokorba szedve sikerült közelebb hoznia az érdeklődőket ahhoz a bohémnak is nevezhető világhoz, amit a kávéházak képviseltek a békeidőkbeli Magyarországon.
