Miről szól egy fesztivál általában? Sör műanyagpohárban, papírtányérra felhalmozott sült krumpli, virsli, az utcákat elárasztó éneklő, mosolyra derítő emberek hada, az autósok bosszankodása a forgalomelterelés miatt, és persze a kifulladásig tartó bulik; amik elsőre eszünkbe juthatnak.

Miről szól egy Magyar Napok Erdély szívében, és a világ közepében? A sör nem hiányzik a műanyagpohárból, vagy a finomabbnál finomabb hazai ízek sem a tányérról, az utcákon ugyanúgy vándorolnak fiatalok és idősek az éjszakában, a forgalmi rendváltozástól fintorognak az autósok, és a koncertek zárta esték, az egész napos, többnyire kulturális programok után, itt is természetesek. Ami mégis mássá teszi ezt az egy hetet augusztus végén, az az erdélyi szívekből származik.

Szeretet, felszabadultság, és a tudat, hogy tartozunk valahová; ilyenkor ébredünk rá, hogy nincs idegen ebben a kicsiny, a távolságon túl is összetartó közösségben! Ismeretlen ismerősök vagyunk, leendő barátok egymás számára, hiszen még ha el is sodort az élet hulláma, s el is ragadott egy forgószél, mely messzire taszított gyökereidtől, a ragaszkodást, és a vágyakozást vissza, oda, ahová tartozol, semmi sem tudja kimosni a lelkedből.

Különleges alkalom, amikor több ezer erdélyi magyar egyszerre zarándokol fel Kolozsvárra, s nem csupán a fesztiváli hangulat, a szín utáni kutatás a szürkeségben vezeti őket Mátyás színe elé, hanem a reménykedés, hogy véletlenül szembe köszön egy régi arc,- vagy éppen egy új, ki kezet nyújt majd; az a kívánalom, hogy részévé váljon ismét annak a családnak, mely ilyenkor egyesül egy találkozóra.

Nem kis munka felépíteni, megszervezni, és minden alkalommal megújítani egy ilyen „randevút", amely kicsik és nagyok számára is igyekszik minél változatosabb és tanulságosabb elfoglaltságot nyújtani. Irodalmi esték a Bulgakov Irodalmi Kávéházban, mesés délutánok sok pici, mosolyogó tekintet körében, történelmi kalandozások, városnézés, filmes kikapcsolódások a Tranzit és a TIFF – házban vagy a Művész moziban, kézügyesség fejlesztő lehetőségek a Romkertben, és még rengeteg más program,- amit felsorolni is nehéz lenne, színesítik meg ezt a hetet.

A Farkas utcában, hagyomány szerint, a kirakodóvásár rendezkedett be, ahol talán nem is találunk olyasmit, amit ne kézzel készítettek volna el, és ne kapcsolódna a népművészethez. A levegőben sült hús illata csábítgatja a nézelődőket, a kicsiket pedig a fagylalt édes látványa, mindehhez pedig kisebb zenekarok adják a „háttérzajt", idén például a gyermekek kedvence az Alma Együttes is fellépett a Farkas utcai színpadon.

Az immár 4. alkalommal megrendezésre került találkozón nem kisebb nevekkel találkozhattunk, mint például a 25 éves, Kossuth-díjas Csík zenekarral, mely Lovasi András és Hobo társaságában varázsolt el bennünket, s szinte az egész teret táncra perdítette, a magyarok csodálatos népzenei stílusait felhasználva. Nem is kétség, hogy minden magyar lábában a tánccal, és szívében a dallal születik.

A hétvége felé közeledve, Zoránt fogadta süvöltő tapsvihar, kinek dalszövegei messze földön ismertek, nem is véletlenül; talán minden határon innen, és túlon élő számára jelentéssel bírnak. Háromszor tapsolta vissza őket a lelkes közönség, és szinte biztos vagyok benne, hogy a „Kell ott fenn egy ország" és az „Apám hitte" akkordjaitól, és a sorok között rejtőző igazságától, könny szökött még Mátyás királyunk szemébe is.
Végig Zoránnal együtt dalolt a tér, ez alatt a pár óra alatt.

Szombat este a 20 éves, kolozsvári Knock out tartott bemelegítőt az esti őrjöngésre a Sportcsarnok előtt felállított színpadon, amíg a Tankcsapda dübörögve, meg nem érkezett. Nem kis tömeg, jórészt rockerekből álló, tolta a headbanget a pogót, miközben szívszakadva üvöltötték a szöveget. Volt, aki találóan megjegyezte, hogy erre még Mátyás is leszállt volna a lováról, s hogy valószínűleg emiatt nem a Fő téren tartották a koncertet.

Az estéket afterpartyk zárták, többnyire a New York Arénának elkeresztelt, egykori Continentál szállóban, melyet most kizárólag a magyar napok alkalmából nyitottak meg. Az egykoron luxusszálló gyanánt szolgáló épület, megőrizte eleganciáját mind a mai napig, bár az idő múlása romossá, és életveszélyes területté változtatta, mégis olyan hangulatot kelt kissé, mint a süllyedő Titanic, mely épp vesztébe borulva is a legnagyobb és legrangosabb hajó volt.

Nem is kérdés, hogy az afterpartyk időutazásra vittek el bennünket, hiszen a '30-as évektől egészen a '80-as, '90-es évekig felcsendültek az ismerős slágerek, olykor még kazettáról is! Amit jó volt látni, hogy nem csupán az idősek lelkét fiatalították meg ezek a dalok, hanem a fiatalok is ugyanúgy örömüket lelték a kavalkádban, s énekelni sem restellték egyik-másikat.

Vasárnap került bemutatásra a hét fénypontjaként emlegetett István, a király, melyet a Társulat előadásában láthattak az érdeklődök, és a Honvéd Együttes 40 fős tánckarát csodálhatták meg, karöltve 30 erdélyi táncossal.

Eztán tűzijáték robbant a Szent Mihály templom fölött, megszínesítve még a magyar napok utolsó estéjét is. Reméljük, hogy még nagyon sokszor fog táncra kélni Kolozsvár az erdélyiek lába alatt, de az eddigiekért is nagy köszönet a szervezőknek!

Toczauer Júlia,
Erdőkertes, Magyarország