Résztvevő alkotók: Alexandra Mocan, Alexandru Muraru, Bándi Dániel Dávid, Bob József, Burka István, Darvay Tünde, Diana Drăgan Chirilă, Dorel Găină, Ferenczy Botond, Ioana Iacob, Kalló Angéla, Lőrincz Gyula, Makkai András, Makkai Bence, Matei Toșa, Mădălina Surducan, Márkos Tünde, Mátyás László, Mihai Nuțu, Mira Mărincaș, Nistor Alex Csaba, Oana Pop, Peter Felix, Szentes Zágon, Szekely Rafan Lucian, Szőcs Zoltán.
Felolvasnak: André Ferenc, Stefan Baghiu, Bándi Dániel Dávid, Fischer Botond, Horváth Benji, Stefan Manasia, Szántai János.
Zene: BHF Trió – Oana-Maria Floricioiu (ének), Hollandus József (nagybőgő/gitár), Szentkuti Farkas (dob)
A fesztivált megnyitják: Márkos Tünde (vizuális művész), Iakob Attila (történész), Zakariás Ágota (művészettörténész).
Közhelyszámba megy, hogy folyamatos zajártalomnak vagyunk kitéve. Ha jobban belegondolunk, esetleg megfigyeljük mindennapjainkat, hamar rájövünk, hogy szinte egyetlen olyan éber pillanatunk sincs (egy átlagos napot alapul véve), amikor ne lennénk valamilyen szinten, ha úgy tetszik, „zajba ágyazva”. Tévé, rádió, számítógép, laptop, tablet, iPod, mobiltelefon, gépjárművek, tárgyak sokasága, embertársaink, természetes és mesterséges környezetünk zörejei gyakorlatilag elöntenek minket, mint valamiféle fónikus árvíz.
És akkor még csak egyetlen érzékszervünket, a fület érintő, konkrét zajártalomról beszéltünk. De ott van a szem, az orr, a száj, a bőr is. A „zajártalom” minden érzékszervünkre hat. Képek, szagok, ízek, érintések bombáznak minket folyamatosan. A „zajforrások” egy részét nem mi teremtettük, másokat igen. Egy részüket élvezzük, másokat nem. Végeredményben tehetetlenek vagyunk a különböző természetű „zajok” ellen. Stanislaw Lem egyik novellájában érzékletesen (és negatív konnotációval) ír az űr csendjéről. Ha megpróbáljuk elképzelni, milyen a csend, hamar rájövünk, hogy igen nehéz képzeletgyakorlatra vállalkozunk, hiszen „munka” közben is ott vannak körülöttünk a legkülönbözőbb zajok. Más példa: ha rápillantunk a világtérképre, globálisnak nevezhető politikai, gazdasági, társadalmi hullámzások, szembenállások, összeütközések terepe rajzolódik ki a szemünk előtt. Folyamatos (geo)politikai, manipulációs, olykor konkrét háborús „zajártalomnak” vagyunk kitéve. És ha ehhez csatoljuk a gondolati, érzelmi, indulati zajártalmakat is, életünk egyetlen kaotikus „hangzavarként” ábrázolható.
Vagy mégsem? Ki lehet lépni az óceánból? El tudjuk hagyni a vizet, mint annak idején a halak, hogy a szárazföldet meghódítsák? Ebben a metaforában az óceán a zaj, a szárazföld a csend. Milyen kreatív-evolutív módszerek, megoldások vannak arra, hogy a csend valamely formáját elérjük? Milyen a csend alakja? Úszó sziget? A dagály és apály törvényének alávetett, időnként előbukkanó földnyelv? Esetleg bejárható, belakható földrész? Mitől az a csend, ami? Önmagában való dolog, vagy valamihez viszonyítva lehet meghatározni, formát adni neki, képet nyerni róla, valamiféle tér-képet rajzolni?
Olyan térképről van szó, ahol a különböző domborzati formákat, határokat, helyeket a zajok, zörejek, illetve a köztük levő csend, szünet adja. El lehet helyezni rajta például a szívdobogást, az ébrenlét és alvás kettősét, a kilégzés-belégzés párost, a közöttük levő csendekkel együtt, amelyre gyakorlatilag nem is figyelünk, pedig a zaj-csend (szünet) milyenségétől, hosszától, intenzitásától függ az életünk. Vagy az alkotási folyamatokban „zajló” zaj-csend (szünet) viszonyra: az alkotásban egyaránt nagy jelentősége van hangnak és szünetnek, hiszen a jelentéstartalom annak függvényébe is módosul, hogy hol és milyen típusu szünetet tartunk. A túl hosszú szünet lehet megnyugtató, de ugyanakkor lehet kínos, feszült is, a szünet hiánya a folyamatos cselekvés, pörgés egy ideig feltölt, de egy adott ponton túl fáraszt, kiégéshez vezethet.
Szükségünk van a csendre, arra a csendre, amely nem telített a gondolataink kattogásával, az érzelmeink csapongásával, az amelyben nem csupán a körülöttünk lévő zajokat iktatjuk ki, hanem a belső monológjainkat, párbeszédeinket is szüneteltetjük.
Milyen típusú az a csend, amelyben létrejön az alkotás? Nevezhető-e csendnek egyáltalán, vagy ellenkezőleg, az alkotás folyamatosan kattogó gondolatok, érzelmek, indulatok halmaza? Hol a csend a művészetben? Az alkotás folyamatában, a kész műben vagy a mű megszületése után, amikor, úgymond, a szerző meghal?
