A boldog békeidők hangulatát idézi a Sétatér szombat délben. Mindenkinek jut bőven étel, ital, függőágy és játszótárs.
A térnek három központja van. A színház felől érkezve a bográcsokban fortyogó ebéd, és a kígyózó sorok fogadnak. Mégis mindenki türelmes, szól a muzsika, és az illatok mennyeiek. Nagy a dilemma, hogy beálljak-e én is. De túl nagy a választék, és túl keveset láttam még, hogy ilyen hamar feladjam.
És jól is döntöttem, a színház sátor vonzáskörébe érve felfedezem a szabadon hagyott nyugágyakat és puffokat. Az árnyékba behúzódva tökéletes rálátás nyílik a színházi vetélkedőre, a valószerűtlenül görbülő asztalon Teqballozó srácokra és a lassított felvételen elhaladó emberekre.
Biztos vagyok benne, hogy a Sétateret képtelenség meghódítani egyetlen lendülettel, de talán nem is baj. A Farkas utca után szinte érzem kitágulni a teret. Jól esik a zsúfoltság és pörgés világából kicsit szabadságra menni. A legjobb, hogy hamar feltölt, és újult erővel tudom befoglalni az Óriáshomokozót, ami kétségtelenül a harmadik centrum. Valóban igaz, itt a legkisebbek tartják derekasan a frontot, de meglepően könnyű elvegyülni. A kézműves asztaloknál mindig szorítanak egy helyet, és türelemmel, nagy szakértelemmel magyaráznak.
Nehéz elválni Lilliput lakóitól. A tökéletesen elkapott pillanattól búcsúzom, ha délután visszajövök, a folyton változó Sétatér már egészen más arcát mutatja, hiszen most indul be csak igazán a magyar napok.
Simó Helga
