Mi mást vetett volna fel idén, az Origo Kulturális Egyesület, ha nem a román centenáriumot? A szervezet idén hatodjára verbuválta össze Kolozsvár képzőművészeinek, dizájnereinek legpunkosabb csoportját, hogy tagjai a 100 év pár(huzamos)beszéd témára alkossanak: festményt, fotót, installációt, videóinstallációt, stabil és mobil képeket, talált tárgyakból kompozíciót.
A felkért művészek (Alexandru Muraru, Bándi Dániel Dávid, Benedek Elemér, Bob József, Burka István, Daradics Árpád, Darvay Tünde, Diana Dărgan Chirilă, Dorel Găină, Ferenczy Botond, Hideg Margit, Ioana Iacob, Kalló Angéla, Kerekes Emőke, Kuti Botond, László Zsolt, Lőrincz Gyula, Makkai András, Makkai Bence, Márkos Tünde, Matei Toșa, Mátyás László, Mihai Nuțu, Mira Marincaș, Mocan Alexandra, Oana Pop, Peter Felix, Székely-Rafan Lucian, Sipos Sándor, Szentes Zágon, Szőcs Zoltán) érezhető lendülettel vetették bele magukat az alkotásba, a nézők viszont türelemmel merüljenek alá a Bánffy-palota pincéjébe. Egyrészt azért, mert egyszerre csak 30-35 látogató tartózkodhat a volt borospince hol tágas, hol szűkös hűvösében, másrészt mert megéri elmerengeni egy-egy alkotáson.
„A Ceaușescu-diktatúrát követően Erdély hol a párhuzamos világok otthona (egy sokak által vizionált kelet-európai Svájc helyett), hol kisebb-nagyobb politikai és/vagy társadalmi harcok metszéspontja (lásd 1990 fekete márciusát, például). 2018-ban, a gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumának évében teljes mértékben indokolt a kérdés: képesek vagyunk nyíltan szólni párhuzamos világainkról? Párbeszédet folytatni egymás kultúrájáról, egymás kultúrájának elfogadásáról?” – vázolta a kiállítás Szántai János által kidolgozott koncepcióját a megnyitón Márkos Tünde vizuális művész, az Origo Egyesület elnöke.
A kérdésekre a kiállító mintegy 30 művész különböző és személyes választ igyekezett adni, de azért megragadható pár közös téma, mondta Zakariás Ágota művészettörténész. Ilyen például az identitás(keresés), a többes identitás, elvándorlás, gyökerek elvesztése/megtalálása, többnyelvűség, a rálátás egyszerre több (egymással akár kapcsolatot teremtő) kultúrára.
A közhelyszerű párhuzamossági toposzok, mint a Janus-arc vagy a romániai magyar irodalom, váratlan vagy alig látható kereszteződéseket világítanak meg, miközben a párhuzamosan, de nem egyszerre cseppenő vízcseppek már-már harmonikus hangzást adnak különböző méretű és különböző módon rozsdásodó fémedényeken. Kalló Angéla drazsépoénja pedig egészen zsigerivé válik egy ’90-es évekbeli fotója előtt, amelyen az akkor veszélyesen pusztuló, bonchidai Bánffy-kastély előtt juhnyáj legel.
Üt még a narancsfának titulált csaláncserép vagy a térképekből kirajzolt, egymással farkasszemet néző halak poénja, és bőven el lehet morfondírozni a színes, egymással párhuzamos lapkák egymással szintén párhuzamos oszlopainak többszínű árnyékán, amely nyílként vezet egyik oszloptól a másikig.
Több poént már nem lövünk le, augusztus 26-ig lehet menni megfejteni őket a Szépművészeti Múzeum udvaráról nyíló pincében reggel tíz és délután öt között.
