Csütörtökön a békéscsabai Jókai Színház Tamási Áron: Ősvígasztalás című lélekdrámáját elevenítette meg. A nézők már a terem előtti várakozás pillanataiban a mű részeseivé váltak: ahogy bementünk helyet foglalni, a színészek püfölték a dobot a fülünkbe, mindezt kissé komor hangulatot keltő maszkokban. Nem mondhatnám, hogy habkönnyű élményekkel távoztunk.
Aki ismeri Tamási munkásságát, tudja, hogy a színházat a nemzetnevelés eszközének tekintette. Műveiben a hagyományokhoz való kötődést, hitet és ősi gyökereink tiszteletét jelenítette meg. Az Ősvigasztalás ugyanezt teszi Csorja Ádám (Kovács Frigyes) karakterén keresztül, aki törzsgyökeres, konok székely, aki nemzetét hűen szolgálja, tiszteli hagyományait és megveti az új világ látásmódját, istenhitét és filozófiáját. Elszigetelt, a saját világának igazságát hangoztatja. A történet családi tragédiával indul: Csorja Ambrus (Szőke Pál) meghal, Ádám pedig a hagyományokhoz híven, rituálét tart tiszteletére, a testét elégeti, hamvait pedig összegyűjti, sőt, még saját vérét is belekeveri.
Később Ádámot gyilkossággal vádolják és bíróság elé viszik. Az ellentétezés érzékelhető: szinte izzik a levegő, ahogy a modern világ, a bírák (Balázs Csongor, Nagy Róbert, Ragány Misa), a kameramanok és az ősi hagyománytisztelő Ádám farkasszemet néznek egymással. Csorja nem hajlandó alávetni magát az újszerű világ eszközeinek, azt mondja, őt nem ítélhetik el. Ez azonban mégis megtörténik, így tíz hónapra zárják be. Ádámnak semmi más nem lebeg a szeme előtt, mint az, hogy legyen egy utódja, aki majd méltón képviselheti azt a szellemiséget, amit ő is. A kis szelíd, fiatal, ártatlan lánykába szerelmes, Kispál Julába (Liszi Melinda). Később Csorját a katona, Gálfi Bence (Katkó Ferenc) szökteti meg, aki nem mellesleg Kispál Jula szerelme. Talán övé az egyik legellentmondásosabb karakter, a róla felvázolt kép szinte percek alatt alakul át, nehéz eldönteni, mit gondoljunk róla. Amikor kiderül, hogy mindkét férfi ugyanazt a lányt szereti, Gálfi lelövi Ádámot. Az előadás tragikuma itt csúcsosodik ki, egyik jelenet követi a másikat, és mindegyik annyira léleknehezítő, hogy már nem tudjuk, kinek a tragédiája a legnagyobb: Csorja Ádámé, Gálfi Bencéé vagy netán Kispál Juláé? Nehéz válaszolni, de talán nem is kell. Annyi biztos, hogy Liszi Melinda karakterét sajnáltam a végén a legjobban, hiszen a lányt alaposan kifosztották lelkileg.
A jelenetek mozgalmasak, a vizuális hatás és a díszlet mutatós: láthatunk tüzet, esőt, vihart, az elemek szimbolikája nagyszerűen jelenik meg a színen. A maszkba öltözött színészek mozgáskultúrája egyszerre ijesztő és bámulatos. A figurák súlyos mondatai, párbeszédei méginkább belesüppesztik a nézőt a székébe. A zenével sincs ez másképp, amely ad egy plusz egyediséget az előadásnak. A rengeteg üzenet közül egy kikristályosítható: a káosz ellenszere a természet és az ember egyensúlya. Az Ősvígasztalás konfliktusait a végső tánc oldja fel, nem kaptunk életre szóló tanulságot a végén, mert az a mű egészében keresendő. Az, hogy a nézők mennyire kaptak „feloldozást” a súlyos témák alól, az már egy másik kérdés.
KMN-Press – Tompa Réka
