A kolozsvári sétatér – Szőcs Gézára emlékeztünk
„Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben, a bölcső partján állok a koporsóéval szemben, a megszólaló harangok partján az elnémult harangokéval szemben” – idézte Mile Lajos, augusztus 20-i nyitóbeszédében Szőcs Géza húsbavágó sorait, annak a Szőcs Gézának sorait, akire nemzeti ünnepünkön és a Magyar Napok teljes ideje alatt igyekeztünk méltón emlékezni.
A főkonzul beszéde után került sor Szilágyi Enikő A kolozsvári sétatér című emlékestjére, melynek megalkotása még Szőcs Géza életében kezdődött, s melynek bemutatóján sajnos már nem lehetett köztünk a kolozsvári író, közéleti személyiség. Az előadásban közreműködtek: Demény Balázs, zongoraművész, Cári Tibor zeneszerző és Szabó J. Attila csellista.
„Az előadás anyagának szerkesztése még 2020 tavaszán kezdődött, Gézával akkor állítottuk össze az előadás anyagát. A cél az volt, hogy ő bemutatja A kolozsvári sétatér című kötetét, és akkor a dedikálás után én előadó estet tartok a verseiből. Sajnos erre nem került sor, sajnos engem Géza egyedül hagyott. Nem csak, hogy egy csodálatos szakmai kapcsolat volt közöttünk, főleg az utóbbi években, mi gyerekkori barátok vagyunk, és érdekes módon akkor sem szakadt meg ez a lelki, szellemi vonal, amikor hosszú évekig nem tudtunk találkozni. Én Szőcs Géza költészetének a szerelmese vagyok, allegóriáinak nagy híve. Nagyon nehezek ezek a versek, nagyon nehéz mondani őket, de abban a pillanatban, amikor az ember érti, amit mond és pontosan tudja, hogy az a vers miért íródott, rádöbben, hogy ezek valóban nem kedves míves kis versikék, hanem komoly tematikát dolgoznak fel, társadalmi, politikai, vallási kérdéseket, történelmi problémákat. Zsigeri verseknek nevezem őket, komoly, mély, nagy verseknek, éppen ezért nagyon szeretem mondani őket. Géza halála után feladatomnak is érzem, hogy életben tartsam a munkáját, a költészetét” – fogalmazta meg az előadással kapcsolatos gondolatait Szilágyi Enikő.
Szőcs Géza minden kétséget kizáróan az elmúlt fél évszázad magyar politika- és kultúrtörténetének legtitokzatosabb és legeredetibb személyisége, élete végéig próbálkozott a lehetetlennel: a kibékíthetetlenül egymással szemben álló politikai-ideológiai szekértáborok között kereste az értelmes alkotás, az értékmegőrzés és az értékmentés keskeny ösvényét. Személyében főember távozott közülünk, évtizedek kellenek majd, hogy az ezzel járó veszteség mértékét fel tudjuk mérni.