A nép ellenségei vagy a kultúra őrei? – Az erdélyi magyar arisztokrácia sorsa

Augusztus 19-én, szombaton került sor Murádin János Kristóf történész Az erdélyi magyar arisztokrácia 20. századi sorsa és a restitúciós eljárás 1989 után című előadására az EME-székház előadótermében, a Kolozsvár Társaság szervezésében.
Az egybegyűlteket Veress Enikő, a Kolozsvár Társaság ügyvezető igazgatója köszöntötte, aki elmondta, ez a társaság utolsó rendezvénye az idei Kolozsvári Magyar Napok során, és megköszönte, hogy a forró időjárás ellenére is ilyen sokan eljöttek.
Ezután Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense vette át a szót. Az előadás bevezetőjeként elmondta, az erdélyi magyar arisztokrácia sorsa számára is relatíve új téma, egy éve foglalkozik vele, de korántsem érzi úgy, hogy sikerült volna kimerítenie, kutatását a továbbiakban is folytatni akarja. Az előadást 3 részre tagolta: elsőként röviden megismertette a közönséget az erdélyi magyar arisztokrácia történetével és társadalmi szerepével, ezután e társadalmi réteg sorsát mutatta be a kommunista elnyomás korszakában, végezetül az 1989 után elvileg lehetővé váló történelmi igazságtétel kérdését fejtette ki.
Az erdélyi magyar arisztokrata családok gyökerei a 13. századra nyúlnak vissza, birtokaikat és vagyonukat a 16-18. század során szerezték. Erdélyi arisztokrácia alatt azt a csaknem 50 (24 bárói és 23 grófi) nemesi családot értjük, akiknek itt voltak birtokai. Ezek a családok szoros hálózatot alkottak, egymással házasságok révén szinte mind rokonságban álltak. A magyarországi arisztokráciától eltérően lazább kapcsolataik voltak a bécsi császári udvarral, viszont szorosabbak az egyszerű emberekkel. A sokgyermekes nagycsaládokban a birtokok hamarabb felaprózódtak, így az erdélyi arisztokraták nem a birtokaikból éltek, többségüknek polgári foglalkozása volt, értelmiségiekként vagy művészekként tevékenykedtek vagy politikai pályára tértek. Ily módon az ő feladatukká vált a társadalmi-karitatív mozgalmakban való szerepvállalás, de a tudományos és kulturális élet megszervezése (az EME alapítása például szorosan összefonódik gróf Mikó Imre nevével, a tudományos anyag jelentős részét pedig a Kemény-család adományozta). Az első világháború során elvárt volt részükről a harctéri szerepvállalás (voltak, akik egyszerű katonaként küzdötték végig a háború négy évét). Trianon után az erdélyi arisztokrácia egy része (különböző politikai vagy családi okokból) kénytelen volt áttelepülni Magyarországra, de többségük itt maradt. Az itt maradók háborús és kulturális szerepvállalásuk miatt a berendezkedő román rendszer célkeresztjébe kerültek, az 1921-es agrárreform – amely során kártérítés nélkül vették el a nagybirtokokat és osztották szét a földigénylők között – volt az első csapás. 1940-ben a második bécsi döntéssel az erdélyi arisztokrácia kettészakadt, az észak-erdélyiek fontos hivatalokat kaptak, Dél-Erdélyben viszont továbbra is nehéz körülmények között éltek. Az 1944-es impériumváltás után megindult az arisztokrácia módszeres eltűntetésére tett kísérletek sorozata. Előbb az 50 hektárnál nagyobb birtokokat sajátították ki, majd a magánvagyonokat, kastélyokat is. 1945 februárjában megalakult a CASBI, az Ellenséges Vagyonokat Ellenőrző és Kezelő Hivatal. Az erdélyi magyar arisztokrácia fokozatosan vesztette el befolyását, a kommunista propaganda a nép ellenségének kiáltotta ki, így kirekesztődött, lassan elszegényedett és teljesen kiszolgáltatottá vált. A mélypont az 1949 március 2-3-án érvénybe léptetett 83-as rendelet volt, amelynek értelmében 280 ezer embert deportáltak, köztük az erdélyi arisztokrácia maradékát. Ezt az erdélyi Szent Bertalan-éjnek is nevezik.
Az 1989-es rendszerváltás után fokozatosan megindultak a visszaszolgáltatások, de ezeket a teljes jogi káosz határozza meg. Az egymásnak sokszor ellentmondó törvények, a végtelen hosszú perek és a mindenféle jogi hercehurca a vitatható tulajdonban levő épületek (főleg a történelmi jelentőségű kastélyok) lerombolódásához vezetnek. Összességében mégis elmondható, hogy a rendszerváltás óta az addigra teljesen megsemmisítettnek hitt erdélyi magyar arisztokráciának szép lassan sikerült visszaszivárognia az erdélyi társadalmi és kulturális életbe. Következtetésként Murádin kiemelte, hogy a restitúció ügye közösségi érdek, és a demokrácia fokmérője Erdélyben.