Önként hagyta ott a minisztériumot, de nem hittek neki – Banner Zoltán pályája
Művészetek vándora címmel tartottak tartalmas beszélgetést hétfőn délután a Vallásszabadság Házában, ahol Egyed Emese költő beszélgetett Banner Zoltán művészettörténésszel. Az erdélyi szakember többek között cenzúráról, élete nehéz döntéseiről, valamint a színházi és zenei anyanyelv megőrzésének fontosságól osztott meg lényeges gondolatokat a közönséggel.
A hétvégi kulturális programok után a Magyar Napok hétfői délutánjára is jutott jónéhány érdekes művészetekhez köthető esemény, ilyen volt többek között Egyed Emese költő Banner Zoltán művészettörténésszel, íróval való beszélgetése is, amelyet a Vallásszabadság Házában tekinthetett meg a közönség.
Egyed Emese a beszélgetés során megosztotta a közönséggel, hogyan került először kapcsolatba az íróval. Banner még az 1980-as években, az Utunk című irodalmi és művészeti hetilap szerkesztőjeként kérte meg őt, hogy írjon beszámolót egy kiállításról, azóta is jó kapcsolatban vannak egymással, s ez meglátszott kettejük sok különböző témát érintő társalgásán is.
„Tizenhárom éves koromban, amikor a magyartanárom meg akarta tanítani engem levelet írni, versben írtam meg azt” – idézte fel diákkori emlékeit Banner, arra utalva, hogy már akkoriban is érdeklődött a költészet iránt.
„Költőnek születtem, nem nagynak, nem is így tart engem számon a kánon, de költőként láttam mindig a világot és ezt akkor versben ki is fejeztem” – emlékezett vissza fiatalkori gondolkodásmódjára Banner, majd hozzátette, később, az egyetemi évei során a művészettörténet iránt kezdett érdeklődni, leginkább a 18. század érdekelte, viszont végül másként alakultak élete történései.
Az 1950-es években elvitték Bukarestbe, a tanügyminisztérium nemzetiségi vezérigazgatóságához, ahol a magyar kultúra előadójaként próbált meg tevékenykedni. Abban a korszakban közel egy évig azt hitte, megválthatja az erdélyi kultúrát, a műemlékek és különböző köztéri szobrok állapotáról írt jelentései viszont egyáltalán nem érdekelték főnökeit, egy adott ponton számon is kérték rajta, miért tesz javaslatokat. Ekkor értette meg, a szakembereket nem azért vitték oda, hogy tegyenek valamit, csak a látszatteremtés volt a lényeg. Felismerését követően otthagyta a minisztériumot, de sokáig szinte senki nem hitte el neki, hogy ez az ő döntése volt.
A későbbiekben Egyed a cenzúráról és rendszerváltás előtti korszak többi nehézségéről is kérdezte a kulturális szakembert. „Mielőtt elmentem, mindenkit elítéltem, aki elment. Nem tudtam megérteni, hogy egy erdélyi értelmiségi miért megy el. 1986-ban letiltottak a pódiumról, a Kriterionnál pedig megszüntették az összes önismereti sorozatot, csak szépirodalmat adhatott ki. Egyik este, amikor átmentem a Főtéren, egyetlenegy ismerős arccal sem találkoztam. Az egyedüllét erőt vett rajtam, és bár a feleségem hamarább rájött, végül én is úgy éreztem, nekünk is menni kell” – elevenítette fel az élete egyik nehéz korszakához köthető eseményeket Banner, majd azt is elmesélte, Magyarországon csak két év elteltével jöttek rá a korábban kiment értelmiségiek, hogy ő is kiköltözött. Ezt követően kezdett el különböző városokba meghívást kapni, ezeken a helyszíneken többek között Petőfiről és Aranyról szóló előadásait is megtartotta.
Fontos tanulság volt számára életpályája során, hogy a a hagyományos értelemben vett anyanyelv megőrzése mellett további lényeges cél a vizuális, a színházi, valamint a zenei anyanyelvvel való törődés, hiszen ezek is valós részei az erdélyi magyar kultúrának.
Gebe Zoltán
