Kis nyüzsgés, csendes felpezsdülés és lassan mindenkinek forrrrrni kezd a vére. Indulóban az 5. Kolozsvári Magyar Napok, türelmetlenül várakoznak a sörsátrak, a színpad már itt aludt egy éjszakát és reméli, hogy ma rajta és előtte düböröghet sok „kalapálni” akaró. Valószínűleg Rudán Joe is hasonló hangulatban lézeng az ereje teljét élő városban.

A kézműves kipakolósdi is a helyén van, Mátyás lova is nyugodt még, egyelőre nem jár táncot a lába, nem fél a nemsokára összesereglő tömegtől, és Mátyás is ugyanolyan igazságos, mint amilyen eddig volt. A toronyba látogatók is elégedettek lehetnek: a csúnya felhőket elfújta a délutáni szellő, így elláthattak hetedhét országig, de leginkább a téren nyüzsgő sárga pólót viselő önkéntesek hangyás szerveződését figyelhették meg. Nagy volt ám a buzgólkodás, és még nagyobb a siker a tér kiépítését illetően. Csak úgy nőttek ki a sátrak a macskakövek közül, csak úgy telt meg élettel a sokszor unottan végigbukdácsolt tér.

Minden pillanatban érződik, hogy itt a változás ideje: egyre több magyar hang szólal meg a buszokon, egyre nagyobb értéke van a hosszú r-el ejtett kürtös kalácsnak és a lángos sajtja is magyarosabb, mint bármikor. Csak úgy rrropog az ajkak alatt a sok finom édes magyar szó (meg a pattogatott kukorica magja).

Ma a rock katonáié a főszerep: Kalapálunk Rudán Joeval, követjük Attila fiait és szétrobbanunk, mint a Dinamit a sok dübörgő hangtól. Ha pedig lágyabb vizekre eveznénk, így egy húzós hétfő után, akkor a Takáts Tamás Blues Band ad majd esélyt a picivel nyugodtabb szórakozásnak. Ha egy évben egyszer forrr Kolozsváros, akkor forrrjon igazán!

Szöveg: Ürmösi Júlia Eszter. Fotó: Kiss Gábor