Néha mindenki eltéved a keresztúton. Az origóból indulva utcáról-utcára bolyongunk, pedig tudjuk, hogy a kör mindig bezárul, és origótól origóig cipeljük magunkkal a vödörnyi, súlyos izzadtságcseppeket.

Néha jön egy segítőkész idegen, aki ideig-óráig átveszi a terhet (mi pedig szívesen átadjuk persze); mosolyt csalhat az arcunkra egy kedves gesztus, egy korty víz, de az elkényeztetettség hamar elcsavarja a fejeket: minden kilötykölt vízcsepp vérré válik a vödrökben. Aztán cipeljük tovább, körözünk még egy darabig, míg visszaérünk az origóba, vagy – kinek hogy tetszik – a személyes Golgotánkra.

És ehhez nem kell Jézusnak se lennünk.

A keserves via dolorosánk közben megpróbálhatunk kedveskedni, osztozhatunk a kenyeren és a vízen, de a másik sarkon ott vár minket az abszurd irónia, amikor szenvedésünk csúcspontján egy közeli színpadról dicsőséges gitárriffek röhögnek ránk teliszájjal.

Végülis onnantól, hogy visszaérünk a kiindulási ponthoz, újravehetjük az egész leckét, de előtte még sztornózzuk az egészet, és a vödrök tartalmával mossuk fel magunk alatt a padlót, és zárjuk magunkra az ajtót.

Részemről ez elmaradt, mert a konkretizált Origó pont a New York szálló itt, Kolozsváron. És két emeletnyi tömény képzőművészet vár rám kitárt karokkal. Én pedig urambocsá megadom magam az élményeknek, és az emésztési folyamatot későbbre hagyom. Úgyis hosszas folyamat, ha lúd, legyen kövér: rengeteg installáció, fotó, festmény vár felfedezésre fiatal kolozsvári és kolozsvárhoz kötődő képzőművészektől.

A kis szobácskák külön világokat rejtenek: pimaszt, ironikusat, elvontat, szimbolikusat, egyszerűt (de nagyszerűt), minimalistát, összetettet, kaotikusat, csendeset, költőit, vibrálót, absztraktot, expresszívet és mindenekelőtt sok-sok szívet.

Mindenre bekattan az agy,

és dőlnek a referenciák: a szó szerint kezeslábas figuráknak lámpást adhatott kezébe az Úr, míg súlyosan verdeső szárnyakkal próbáltak angyalt játszani, de végül csak nem jött össze. Persze az sem volt meglepő, ha voodoo gipszarc bámult ránk üres tekintettel, másutt meg szenesült szemű torztestek foglaltak helyet olajban a vásznon.  

Volt elvesztett mini-háború a szentélyszerűen illatos, berendezett szobában, irritáló békegalamb, beteljesületlen szerelem (vagy de?), természeti hajfonatok, pihenő asztal-szék a többször hét évnyi balszerencséhez – már ha sikerül tükör(fal)ba nézni, és még annyi, de annyi minden. És mégis ott maradtam a kérdéssel, hogy miért érdekesebb a valami, mint a semmi? Hiszen van idő...

Igen, idő van, és kell is, ha a végszó a katarzis,

amelyet megint egy performansz hoz el. Hiába, az origó indít el, és az is szabadít fel: ha az időközben súlyos sziklakockává tömörült előzetes vedreit akarja az ember elmozdítani, a mindent feladó és megadó pusztítás marad az egyetlen feloldozás.

Nem is tudom, hogy szedhetném össze mindezt egyetlen mondatba. Talán ha azt a címet adnám a Kolozsvári Magyar Napok hétfői performanszokból összegyúrt masszájának, hogy Sziszüphosz keresztútja. Aztán mindenkinek mást ad ez, mint ahogy a kiállítás is. Nekem ezt adta.

Néha mindenki eltéved a keresztúton, és a legjobb, ha olyankor elmegy egy képzőművészeti eseményre, és hagyja magát elkapatni a flow-al. Nagyjából ezt akartam mondani.

Szöveg és fotók: Ozsváth Zsuzsi