Hétfő délután visszatértünk még kicsit az épített örökség témaköréhez. Csak kicsit más megközelítésben. A délelőtti szecessziós városnézés során megcsodált épületekről és a többi épített csodáról ez alkalommal megtudhattuk milyen nehézségekbe ütközik a műemlékként való fenntartásuk, mi lesz akkor, ha magántulajdonba kerülnek ezek a régi épületek.

Az elhangzottak alapján eléggé elszomorító a helyzet.

Jelenleg a kolozsvári ferences kolostor ad otthont annak a Megújuló épített örökségünk című vándorkiállításnak, amelynek központi témája a határon túli magyar vonatkozású épített örökség megóvása. Ennek vonatkozásában kapcsolódhattunk be a kiállítás helyszínén szervezett kerekasztal beszélgetésbe, amely során főként kolozsvári műemlékekről beszélgettünk, de nem maradhatott ki Verespatak esete sem.

Pont, felkiáltójel vagy kérdőjel? Bárhogyan is fejezzük ki mondanivalónkat ebben a témában, van mit mesélni róla, vitázni fölötte. Úgy tűnik, a Házsongárdi temető ügye kimeríthetetlen téma, de a belvárosi műemlék épületek szigetelésének problémája sem oldódott meg. És egyéb problémák sem. Hogyan is oldódhatna, ha a város „úgynevezett főépítésze” nem hajlandó kommunikálni a városvezetéssel, mint minden téren, itt is a pénzhiányra hivatkozunk és a pályázati lehetőségekkel nem, vagy rosszul élünk.

Persze nem szabad pesszimistának lenni, nem ennyire rossz a helyzet. A város kiemelt műemlékei például elég jó állapotban vannak, periodikusan felújítják, a szakemberhiány is hamar pótolható, de valakinek lépnie kellene. Nem csak beszélni róla. 

Szöveg: Kolozsi Emese. Fotó: Kiss Gábor