Az ember hajlamos konzerválni a zenészembereket. Szeretjük azt, amit kapunk tőlük és fel sem tűnik, hogy közben nem csak a saját életünkben múlik az idő, hanem a több, mint húsz éve a színpadon ugráló pasi is ugyanolyan vehemens időszámítást tudhat magáénak. Várjunk csak, 20+ év? Hogy akkor hány éves is? Te magasságos egek, már ennyi!? Ne hülyéskedjünk, nem is látszik rajta.

Vagy egyedül vagyok ezzel az időzavaros témával? Na mindegy.

A lényeg az, hogy Lovasi András is hamarost eléri az ötödik x-et: optimális Földön töltött idő ahhoz, hogy legyen miről - mondjuk könyvet írni, ha egy véres disznóvágó, töltelékdagasztó hajnalon ez fogan meg Lévai Balázs meg az ő fejében.

Könyvbemutatón vagyok a Paprika Rádió sátrában. Lovasi András és Lévai Balázs taglalják mikrofon fölött, honnan hova és meddig és miért olyan ez a Lovasi könyv, amilyen.

A fiúk pedig folytatják az így készült című fejezetről szóló eszmecserét. A malackodós-borozós találkozók után kezdődik az alapanyagot jelentő sztorizgatás. Használható emlékek előkaparása, aztán diktafonos menet, törlés, play gomb, replay. Hát történtek különös dolgok? Történtek. Ezekre persze, hogy mindenki más jobban emlékszik, mint András, illetve mindenki másképp emlékszik: valami koherens masszát kéne gyúrni belőle. És gyúródik is, mert időközben Lévai személyi pszichológussá avanzsálódik, kérem szépen, itt 40 évnyi életet kell kiteríteni, nehéz dolog. Ami pedig nyomtatásba kerül, egy valóban élvezhető, hangnemben kissé cinikus, ironikus, és kemény őszinteségnek hangot adó szöveg. De hát ilyen a Lovasi szemüveg. Folyamatos önreflexívitása mind a negatív, mind a pozitív visszhang-kritikákban szerepel. Az meg senkit ne lepjen meg, ha olvasás közben netán magára ismer, de legalábbis az adott élethelyzetek ismerősnek bizonyulnak: archetipikus történetekről van szó, amelyek fülön csípik a korhangulatot, csak épp van benne rock 'n' roll, egy csipetnyi magánélet (persze nem a csipkebevarrásos kisbugyiig kiteregetve), no meg maga a főszereplő személye. Azért ütős kombináció a Lovasi-Lévai páros, mert életfelfogásukban sok a közös metszéspont; Lovasi bőrébe bújva megírni egy könyvet úgy, hogy közben nem kerül nagy erőfeszítésbe az átlényegülés - ez akár nyereményjátéknak is felfogható. Meg hát, barátok közt vagyunk, ugyebár. Ennek ellenére azért "piszok fárasztó foglalkozás" terapeutáskodni és egy egész életút önismereti szakkörét moderálni.

"A Lovasi jelenséghez hozzátartozik a fésületlenség."- mondja Lévai Balázs. (Többek között, gyanítom, ez az, amiért szimpatikus nekünk ez a fickó.) Igazság szerint az elkészült könyvet még Lovasi is csak félve mutatta meg a szüleinek, úgyhogy nem kell aggódni: elterjedt probléma ez nagy embereknél is. Az pedig mindig imponál, ha valaki felvállalja magát a hibáival együtt és ez így teljesen korrekt, ha az ember néhányszor már elmúlt húszéves. De ez a könyv inkább a Kispál feloszlása előtti időkig tudja a történetet. Ami onnantól van, az már a kevesebb rálátással bíró jelen.

Persze, lehetne még írni erről, de én is csak idáig tudom a történetet - inkább vegyétek meg a könyvet. Most már dolgozzon a lelkem.

Szöveg: Ozsváth Zsuzsi