Tizenkétezer óra. Ennyi időbe telik egy átlagos magyar ajkúnak felsőfokon megtanulnia a román nyelvet. De ki fizeti meg a belefektetett időt, energiát, pénzt és alternatív humánerőforrást, például a szülők gyermekük román tudásának gyarapítására fordított idejét? Senki, azaz tizenkétezer órával kevesebbet foglalkozunk más nyelvek, vagy tudományágak tanulásával. A munkaerőpiacon is gyakran egyértelműen hátrányos helyzetben érezhetjük magunkat, és a jövedelem szempontjából is különbségek vannak román és magyar anyanyelvű között. Tranzakciós költség hárul ránk az üzleti és hivatali ügyekben, és még nem is beszéltünk a kisebbségi lét pszichológiai következményeiről.

Mindenkit sokkolt, és azóta is témát ad baráti társaságnak, sajtónak és bárkinek, aki hallott róla, a múlt héten történt kézdiszentléleki eset. De hogyan kapcsolódik ez a nyelvi kérdéshez, a többnyelvűséghez és az Igen, tessék! mozgalomhoz? Hát úgy, hogy talán ez is lehet egy bizonyítéka annak, hogy a többnyelvű társadalomnak költségei vannak. Ha a diszpécser tudott volna magyarul, ha az első betelefonáló jobban tudott volna románul, talán megelőzhető lett volna a baj.
„Romániában élünk, románul tudni kell. Pont.” Csata Zsombor, a BBTE Magyar Szociológia Intézetének adjunktusa szerint ez egy módfelett korszerűtlen elgondolás. A megoldás egy olyan helyzet kialakítása lenne, ahol megvalósul a tényleges többnyelvűség. Vagy ha ez nem megy, nevezzünk ki egy közvetítőnyelvet, egy „lingua franca”-t, amely egyik félnek sem anyanyelve. Mondjuk az angolt. Igen, kissé meredek, és a megvalósíthatóságának lehetősége is elenyésző, de ez is egy alternatív megoldás lenne a kisebbség komfortérzetének növelésére, elvágyódásának csökkentésére.

Na, nem ennyire nagy a baj. Előnyünk is származik a kisebbségi létből. Két nyelvet beszélünk, legalább az egyiket jól, és ez bizonyítottan pozitívan hat gondolkodásunkra. Gyakran vállalunk híd-szerepet a két kultúra között, sőt pozicionális előnyünk az is, hogy két irányba építhetjük ki kapcsolatainkat.
Hogyan állnak mindezekhez a dolgokhoz a kolozsvári magyar egyetemisták? Talpas Botond, az Igen, tessék! mozgalom elnöke szerint, amint az egy felmérésből kiderült, tudatosnak látszik a fogyasztási szokásuk. Figyelnek arra, hogy honnan származó terméket vásárolnak, sokak ismerik az Igen, tessék” szolgáltatásait, és keresik a zöld matricákat. Úgy tűnik egy jó úton indultunk el.

Szöveg: Kolozsi Emese. Fotó: Nagy Lóránd