A tehetséggondozást állította a Magyar Doktorandusz Közösség a mai kerekasztal középpontjába. Ahonnan jó sokfelé mozdultunk el.

Kit, mit nevezünk tehetségnek? Az oktatási jogok magyarországi biztosának, a moderátor Aáry Tamás Lajosnak a kérdésére próbált meg válaszolni dr. Weiszburg Tamás egyetemi professzor, a TDK határok nélkül – HTDK mozgalom vezetője, dr. Kádár Magor, a BBTE oktatója, dr. Tonk Márton docens, a Sapientia  Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, valamint Rés-Konrád Gergely, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke.

Számos különböző válasz elfogadható, de van bennük egy közös –értettek nagyjából egyet a felszólalók. A tehetséges ember valamivel kiemelkedik az adott területen a társai közül. De tehetségének érvényesüléséhez ez nem elég, rendelkeznie kell motivációval és tehetségének kibontakoztatását lehetővé tévő helyzet felismerésének és kihasználásának képességével.

Kitértek a tömegoktatás jelenségére is, amely napjainkban már a kelet-európai országok felsőoktatására is jellemző. Sok a hallgató, kevés a tehetségek gondozására alkalmas és elhivatott oktató, akik közül a fiatalokat az egyetemek pénzhiány miatt nem is tudják megtartani. Talán ez utóbbin kellene először változtatni – foltozta mindenki vággyal a pénz hiánya miatti lyukat.

Merthogy a finanszírozás állandó problémát jelent a úgy a közoktatásban, mint a felsőoktatásban. A források folyamatosan csökkennek, az elvárások nőnek, és Aáry Tamás szerint nem kizárt, hogy ez annak is köszönhető, hogy az oktatási rendszerek szereplői folyamatosan negatív üzeneteket küldenek egymásról a nagyobb társadalom felé: a tanárok szidják a diákokat, a diákok a tanárokat, és szinte mindenki a fenntartó intézményeket.

Az optimista, de nem túl következetes meglátás szerint a tehetség bármilyen körülmények között utat tör magának, csak nem szabad hagyni elveszni, inkább egyengetni kell az útját – hangoztatta a magyarországi Doktoranduszok Országos Szövetségének egyik képviselője.

Mivel bárki hozzászólhatott és hozzá is szólt a kerekasztalhoz, az az álláspont is felszínre került, miszerint a tehetségekre fordított plusz idő, energia és pénz hosszú távon nagyon is megtérülő„befektetés”. Ha nem hagyják el az országot, akkor helyben tudják kamatoztatni tudásukat, ha külföldre mennek, akkor ottani kapcsolatai, külföldön szerzett új tudása és tapasztalata, esetleg kifejezett anyagi támogatása révén támogathatja itthoni egyetemét, annak diákjait.

A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kelet-európai felsőoktatási rendszerek annyira lassan haladnak előre, mint egy teherhajó, jórészt esetleges körülmények és a tehetetlenségi erő hatására. Átgondolt reformok viszont kellenek, új eszközök és elhatározások. De legfőképp az, hogy üljön le egymással a politikai, akadémiai és civil szféra, és jusson egyféle konszenzusra arról, hogy miért is tanítunk: milyen embereket szeretnénk 10 – 20 – 50 év múlva.

Szöveg: Tóth Kinga. Fotó: Kiss Gábor