A héten jobban örültünk volna, ha a műsorfüzetbe az eső idő szerinti beosztása is bele lett volna foglalva. Megspórolt volna egy kis időt és dilemmát. Olyasféléket, hogy a napszemüveg vagy az esernyő lesz-e a nap fölösleges tartozéka? A ma esti koncertre mindenki felkészült, a szemerkélő eső senkit sem zavart. Két órán keresztül miénk volt a világ, csak az Illés együttessel osztoztunk rajta.
A leginkább várt koncertek ismérve, hogy a Főtér kezdés előtt több mint egy órával már életre kel. Főként az a generáció várakozott már türelmetlenül, amelyik ezen a zenén nőtt fel. Ugyanis, volt egy nagy "család", közös zenei tehetséggel, akikkel a magyar beat elkezdődött. Negyvenkilenc évvel később a születésnap „előjátékának” lehettünk részesei: az Illés 50 éves szülinapja ugyanis újévtől kezdődik.
De miért voltak olyan sokan a színpadon? A Tied a világ! című színi előadás művészei kísérték el a zenekart: Feke Pál, Vastag Tamás, Serbán Attila, Gubik Petra és Szabó Ádám. Mind nagyszerű énekesek, akik az általuk előadott Illés-slágerekbe belecsempészték saját egyéniségüket is. A közönségtalálkozón színt vallottak: legtöbbjük örökzöldje az Amikor én kissrác voltam című sláger.
Két típusú koncertezőt figyeltem meg. Az egyik a ritmusfelvevő: végigbulizza, lengedezi a koncertet fáradhatatlanul. A másik pedig az a típus, aki képes karba tett kézzel végigülni a két órát. Bár alapjáraton a második kategória hű képviselője vagyok, most kénytelen voltam engedni a késztetésnek és testmozgással kifejezni tetszésemet. Még az Infóstandnál is hatalmas buli volt, kortól függetlenül együttmozgott a tömeg.
„Énekeljetek magyarok!” – kiabálta a fülembe egy lelkes koncertező a Ha én rózsa volnék dalnál. Nem volt szükséges a felszólítás, anélkül is ment. Örömmel láttam, hogy még hétvégére is maradt bugi az emberekben. S ha már ilyen szép számban összegyűltünk, össze is csaptuk a mancsunkat. Sőt az esernyő alá húzódás kissé intimebbé is tette a hangulatot.
A koncert a kellő hangzavarral ért véget, még mielőtt lementek volna a színpadról már vissza is tapsoltuk őket.
Szöveg: Szabó Adél.
