A Székely Dózsa György táncjáték valóban látványos, különösen a teljes színpadot betöltő táncjelenetekben. És hivatalosan is elindította a fesztivált.

Még sosem kanyargott ekkora rettenetes sor a Kolozsvári Magyar Napok nyitógálája előtt, mint idén vasárnap kezdés előtt egy órával, és még sosem köszöntöttek ennyi meghívottat, mint idén, és arra már őszintén nem emlékszem, hogy máskor megtapsolták volna egyenként a köszöntötteket, de az biztos, hogy ekkora taps sem volt még, mint az idén. Persze a Székely Dózsa György táncjáték előadói kapták a legnagyobbat.

A felszólalók között most is első volt Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, aki a fesztivál idei szlogenjét magyarázta: mesébe illő, hogy negyven évi kommunizmus és a funari korszak után a magyar napok csodája ötödjére is megtörténhet, illetve az is mesés, hogy vannak olyan gyerekek, akik már ebbe nőnek bele, az első emlékeik akár az első magyar napokhoz köthetők.

Máté András Levente, az RMDSZ kolozsvári elnökének rövid köszöntője után Emil Boc polgármester köszönte meg a magyar napoknak azt, amit Kolozsvárért tesznek. Visszahoztuk a normalitást, azaz azt, hogy mindenki otthon érezheti magát Kolozsváron – mondta. Horváth Anna alpolgármesternek is köszönetet mondott.

Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja tulajdonképpen búcsúbeszédet mondott, kiküldetése ugyanis a magyar napok után lejár. Amikor két éve idejött, azt gondolta, Kolozsváron sok mindent lehet és kell tenni, és ehhez igazodva végezte is a munkáját. Balatoni Mónika, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára arról beszélt, hogy míg a GDP-adatokat gyorsan elfelejtik, a kulturális történések, értékek évszázadokon át fennmaradnak, és ugyanitt említette meg, hogy a magyar kormány Kolozsváron is kulturális intézet nyitását tervezi, remélhetőleg már az idén.

Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár azt az örömet emelte ki, amely a Kolozsvári Magyar Napokat jellemzi. Szatmári Kristóf, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnöke egy történetet mondott el arról, hogy a Kolozsvárt nem ismerők számára a várost tényleg mese és misztérium lengi körül. Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a „kultométer” feltalálásának szükségességéről anekdotázott, amely a kulturális kisugárzást méri – ám ezt szerinte nem csak a magyar napok hetében, hanem az év minden napján lehetne mérni.

Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke megismételte, hogy mindennapi csoda részesei vagyunk, és kiemelte, hogy a magyar napokon olyan együttműködés valósul meg, amelyet a politika egyelőre csak keresgél, és a rendezvénysorozat más erdélyi nagyvárosoknak – Marosvásárhelynek, Nagyváradnak, Brassónak – is például szolgál.

Végül Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szólalt fel, aki szerint mintha nem is ötödik éve lennének Kolozsvári Magyar Napok, hanem évtizedek óta, és a természetesnek tűnő állapothoz gyorsan hozzászoktunk. Kiemelte azonban, hogy meg kell érteni, nem volt ez mindig így, és meg kell erősíteni a „csodát”, hogy a helyzet ne lehessen visszafordítható.

A táncjáték nem először látható Erdélyben, előadták már a Székely Vágtán és Temesváron is. A Zsuráfszky Zoltán koreografálta előadás története Dózsa (Novák Péter) párviadalával kezdődik, amelyet a szendrei lovas szpáhik vezérével, Alival vívott, és néhány pillanatot villant meg az életéből: a nemesi rangra emelését, a keresztes háborúba indulását, Pálfy Piroska (Fekete Zsuzsanna) iránt érzett szerelmét, a felkelésbe forduló harcokat.

Táncelőadásban nehéz karaktereket építeni, nem is ez a fő cél, Dózsa mégis összeáll: a Székely Dózsa György koncepciójában folyton szenved, hol a szerelemtől, hol a küldetéstől, hol a gyilkolástól, hol együtt az elnyomottakkal. Krisztusi figurát faragtak belőle, nagyjából olyant, amilyen kép a közhiedelemben ténylegesen él róla.

Maga az előadás egésze valóban látványos, különösen a teljes színpadot betöltő táncjelenetekben, és néhány olyan látványelemben, amelynek történetmesélési szempontból nem volt elengedhetetlen funkciója, ám színpadon nagyon jól mutatott. Ilyen például, amikor ködben csónakáznak (!) be a színpadra, vagy Bakócz Tamás érseket trónon, vállukon hozzák énekelni.

Az énekes magánszámok kevésbé megkapóak, nem úgy a zenei kíséret, amelyben a népzenét rock-, pop- és reneszánsz dallamokkal vegyítették, minden jelenetre találóan. Megkockáztatom, hogy az egyik legjobb jelenethez, a keresztes háborúba indulás előtti boszorkánytánchoz már-már mulatósra vették, bár igazából egy népies popdal videoklipje is lehetne ez a passzus.

Remek jelenet még a kivégzés is: amíg a tüzes trónt készítik elő, gregoriánra hasonlító kórus Te Deumot énekel, üllőn kalapáccsal ütött "harangozás" közepette. A nézők közül járomban érkező Dózsa pedig - bár tartottam tőle - szerencsére nem énekel még egy számot a tüzes koronával a fején, hanem számára itt tényleg véget ér.

A Magyar Napok azonban csak most kezdődött igazán - arról, hogy mi mit várunk leginkább a következő egy hétben, itt lehet olvasni.

http://multikult.transindex.ro/?cikk=24098