Arra törekedtem, hogy átjöjjön Bandinak az önreflexív személyisége. Kilencven százalékban a vele folytatott beszélgetésekből áll a kötet, a homályos területeket pontosítottuk másokkal, producerekkel és zenésztársakkal. De ez nem egy oknyomóz könyv – mesélte Lévai Balázs a Lovasi – Idáig tudom a történetet című kötet szerzője a Paprika Rádió Farkas utcai sátránál szervezett közönségtalálkozón és könyvbemutatón a Kolozsvári Magyar Napokon. Bár a szerző kifejezés nem teljesen pontos, ennek a könyvnek szerzői vannak, a másik maga Lovasi András. „Amire én nem emlékeztem, azt fedje a feledés homálya, hiszen ez az én történetem” – jegyezte meg a zenész.

Azt tudtam, hogy ezt a könyvet nekem kell megírni, mert ha nem, más fogja, valami rocktörténész, és az nem ilyen lesz. Ehhez kellett őt meggyőzni – meséli Lévai, majd azzal is kiegészíti, hogy miként sikerült rábeszélni Lovasit erre a kötetre. "Szerintem 12-15 éve ismerjük egymást, és olyan 10 éve vagyunk jóban. Tévés műsorokban kezdődött az ismeretségünk, majd barátsággá nemesedett, és disznóvágásokban végeztük. A kolbász dagasztása közben rendszeresen felvetettem, hogy kellene egy könyvet írni."

"Egy 2012-es disznóöléskor mondtam igent rá, és 2013-ban kezdtük el a beszélgetéseket Pécsen, borozgatás közben, ami alapján aztán elkészült a könyv. Úgy meséltem neki, mint egy barátnak, és ez a könyvön is érződik. Kevésbé próbáltam politikailag korrekten fogalmazni, mert régóta ismerjük egymást. Egy csomó mindenről elbeszélgettünk, olyanokról is, ami végül nem került be. Olyan volt számomra, mintha egy pszichológussal beszélgettem volna. Önismereti szakkörnek is elment" – egészítette ki Lovasi.

A szerkesztés közben tapasztalták ki, hogy mit akarnak csinálni, éppen ezért maradt ki például az első szöveg, ami a könyvhöz készült, mert amikor beszélgettek, mindkettőjüknek rossz kedve volt. „Közben rúgta ki magát ez az egész. Szerintem nem húztunk ki sok mindent, a magánéleti részeket finomította András” – ahogyan Lévai fogalmazott. A Kispál és a borz megszűnése utáni évek is csak kevés helyet kapnak, csupán 20-30 oldalt tesznek ki a több mint 400 oldalas kötetből. Lovasinak szüksége van a távolságra ahhoz, hogy véleményt tudjon alkotni dolgokról, eseményekről. Ez pedig most van.

„Olvasható könyvet szerettünk volna, az utolsó napig voltak késhegyre menő viták. Az utolsó pillanatban dőlt csak el, hogy milyen történetek kerülnek be” – mesélték, és persze mindig vannak olyan dolgok, amit másképp csinálnának. „Esterházy Péter szerint egy könyvet nem lehet befejezni, csak abbahagyni, és én nem vitatkozom vele. A lovasi jelenséghez hozzátartozik a fésületlenség, és szerettük volna, ha ez a könyvben is megjelenik” – mondta még Lévai. A második kiadásban már vannak is javítások, változtatások. Körülbelül 10-12 helyen módosították az első kiadás szövegét, és szerintük nyilván még most is kapnának javítnaivalót, ha újraolvasnák a szöveget.

„Néven vannak nevezve a nők, és ha nincsenek, annak jó okai vannak, és persze a kollégák is. Túlságosan fölöslegesen vagyunk udvariasak egymással” – mondja Lovasi a könyv szókimondó jellegére utalva. Majd még a könyv által kiváltott vitákról is beszéltek egy kicsit, például arról, ami azon kijelentésére reagált, hogy giccs nélkül nem lehet komolyabb sikert elérni Magyarországon, vagy hogy nem létezik kritikai újságírás, a zenészekről általában PR-cikkek születnek. Pedig nagyon hiányzik a valódi kritika, az objektív vagy bevállaltan szubjektív mérce. (tudósítónktól)

http://multikult.transindex.ro/?hir=8864